A tárgyak amik én vagyok

Tán furcsa a cím, de igaz, én a tárgyaimból is építkezem. A sok régi holmi más korok más emberek üzenetét adja nekem, mikor a piacon meglátok valami régit, míveset, használatban megkopottat, rögtön belészeretek.
Használta valaki, tán ez a legfontosabb. Pár éve öcsém szakértelmének, és munkájának köszönhetően ( és az én irányító, és persze segítő tevékenységemnek :D) rendbe tettük a szülői ház padlását, így ott végre őket illető helyre kerültek a tárgyaim, könyveim
Így fest a padlás, illetve így festettünk mi, a padlás inkább így néz ki.
Előtérben a Lenin összes műveiből felépített " A kommunizmus mágjája" (neeem nem mágiája) című szabadelvű alkotásom.Belül a körben egy gyöngyházberakásos tangóharmonika, és pár hazai bestseller Kádár elvtárstól...no és az elmaradhatatlan porcelánszobor a szifiliszes tanítónkról Lenin elvtársról.
Ezt a jármot még a nagyapám bivalyai koptatták.Aki olvasta a novellámat az tudja miről beszélek. Tegyem be ide a novellát? Na jó nem bánom:

Bivalyok
Szekér döcögött a poros berki úton.
Utána kötve ballagott, a két nagy szürke bőrű állat.
Az emberek megbámulták őket a vásárból hazafelé, jöttek már egy ideje, mert jó messzire kellett menni értük.Oda, ahol áll a ma már jó kétszáz éves szürke nyár, a Sándor fája… a Rúzsa Sándoré, amelyre felhágva megmenekül a pusztázóktól. A paraszt Robin Hood, az Alföld legendás betyárja.
Aztán Szöged mellett Miska bácsi könnyes szemmel nézte a töltést, ahol régen a vonat haladt az Alföld-Fiume vasútvonalon, a kalapját leemelte, hogy tisztelegjék a múlt előtt, aztán komor arccal kiköpött a porba, azokra gondolva, akik megcsúfolták a hazáját, s többé már nem magyar föld volt Szabadka, ahol olyan jó volt gyereknek lenni.

Lassan elérték a szegvári határt.

A földekről hazatérők megállították a menetet.

Hát ez meg miféle tehén?
Ilyet meg osztán nem is láttam még.
Miféle ez Miska bácsi?
Én már láttam könyvbe, de a nevire a fene se emlékszik. A lódoktor bizton tunná mondani.
Bivaly ez emberek, mondta az öreg.
Erős állat, a bőre meg igen vastag, nem könnyű ösztökélni, mert a kis ostort meg se érzi.
Jó lesz majd a szekér elé, meg osztán szántani se utolsó.

Otthon is volt csodálkozás. A már legénnyé lett Mihály is megnézte mit hozott az apja. Körbejárta őket, mint mikor a nagy pesti kiállításon csodálkozik rá az alföldi ember valami szokatlanra.

Azután lassan megszokták a jelenlétüket, s hálásak voltak az erőért, amivel segítették a munkájukat.

Mégsem volt azért felhőtlen ez az együttműködés, mert a két makacs állat, ha a nagy melegben megérezte a víz szagát, biz szekerestől belement a folyócskába s ott elfeküdve nem mozdult addig, amíg ő úgy nem gondolta. Üthette azt az ember, a vastag bőr alatt egy izma se rezzent. A fiatal Miska a vasvillával noszogatta őket, amire aztán idejekorán befejezték a fürdőzést, és visszatértek a kocsiútra ismét.

Volt egy történet, arról, hogy tán valamelyik faluban a gazda megunta az állatai lassúságát, és oltatlan meszet dugott oda. Hát, no. A farukba, aztán meglocsolta vízzel. Erre aztán azok úgy futottak hazafelé, hogy szétrázták a szekeret, elszórták a gazdát, a rakományt, meg még magát a szekeret is. A puszta járommal a nyakukba futottak bé az udvarra.

Más kárából tanul az okos. Miska bácsiék ilyennel nem próbálkoztak.

Szántottak, húzták a szekeret, megdolgozott a két jószág rendesen a takarmányért.
A nagy jármot is kettétörték egy alkalommal, amikor nekifeszültek a, tehernek, a kovácsnak kellett megvasalni, de utána már nem volt ezzel gond többé.

A sűrű bivalytej pedig újabb adomány volt, amivel gazdagodtak.

Egy napon a fotográfus levette őket a jószágokkal együtt, biz még a hátukra is felálltak, mert a széles medencecsonton úgy tudott állni az ember, mint valami deszka placcon

A fekete-fehér képek máig őrzik ezeknek a, dolgos, de mégis boldog időknek az emlékét.

Fickó és Mókus régen nincs már, de a két sárguló fénykép még ott a falon.

Még pár apróság, időnként áttörlöm őket, bár manapság inkább azt mondom, kell rá az a kis por, mert védi a felületet :)))
Azok a réz kis csodák ott elöl...nagyanyám még azokkal metélte a maga készítette házitésztát.Szép cakkos szélűre.Nem karotintól volt sárga a tészta, hanem mert nem spórolta ki belőle a tojást.Tápláló volt, mert maga készítette a családnak, szívvel...mert nem a kalória ad energiát, hanem valami egészen más...túl a materializmuson. Géczy Gábor szokta mondani, hogy egy kínai paraszt egy tál rizzsel eldolgozik egész nap, holott annak energiatartalma szinte nulla.Erről beszélek.Honnan az energia?
Kolompok. Pár országrontónak tartogatom, majd a nyakukba akasztjuk, és úgy hajtjuk őket körbe és kasul az országon, mielőtt a határon átdobjuk őket oda ahová valók.Persze a kolompok nélkül, az kell a jószágnak.
Fönt az a kép Karakról... eredeti kocka a rajzfilmből. Régóta őrzöm.Elvan ott a húzóskilók között.
Van itt minden, ami másnak nem kellett, én meg örömmel hazahoztam.
A bekötött Népszabadságok a 60-as évekből, és a régi faliképek mamám házából.Mindegyiken II. Rákóczi Ferenc.De jó lenne ha ma is ilyen képek lennének a szobák falán, és nem más...
Pár remek könyv. Mert a könyveket nagyon szeretem.
Mérlegelem a dolgokat, ha már mérleg lettem, ne billentsetek ki az egyensúlyomból.
Daráló és mozsár.Mint tárgyak is szépek.

Valamikor meg kell írni...

Vannak dolgok amik csak úgy megragadnak az időben.Aztán valamikor meg kell írni a történetet, lehet, hogy évek múltával. Meg kell mutatni, a fény által képzett nyomokat mint annak a kornak a pillanatképeit.A csapdába esett pillanat pedig ott áll..ma már digitális formában, régen papírképeken, és kéri, hogy meséld el az ő történetét.Mert a történet nélkül a lényeg elveszik, és nem tudja már soha senki, ki volt az a kedves lány a képen, vagy az a szép szobor együttes hol áll, és miért előtte az a sok ember...mit keresnek a Turul nemzetség lobogói Párizs utcáin.Régen el kellett volna kezdeni, de az útkereső az inkább halaszt...mert van még idő...Aztán mikor elfogynak azok, akiknek írod...úgy legbelül...tudod, a fontosak...akkor már kapkodsz, és leírnál mindent, de sok-sok mi összegyűlt...Fogjunk hát hozzá, hátha érdemes.